2009. október 9., péntek

A KENYÉR DÍCSÉRETE




A kenyeret gyerekkorom óta nagyon szeretem. Még a rendszerváltás előtt a falunkban két helyen lehetett kenyeret kapni. Az üzletben és a pékségben. Az üzletben volt fehérkenyér és barnakenyér. Slussz-passz. Mondjuk a barnakenyér finom volt,akkoriban még tettek bele rozst is,nemcsak aromát és szinezéket.
De ha valaki igazi, finom fehérkenyeret akart enni, az a pékségbe ment. Persze nem úgy zajlott az egész,hogy benyitok az ajtón, és kérek egyet. Ezt mindig hosszú sorbanállás elözte meg. Volt,hogy egy-két órát is álltunk a pékség előtt, közben egyre inkább érezni lehetett a sülő kenyér illatát.Mire odaértem,hogy kézbe vehettem a még forró, 2 kg-os kenyeret, már kellően ki is voltam éhezve.A hazaúton rendszeresen letörtem a kenyér púpját, és mire hazaértem el is majszoltam. Ha jó kiforrott kenyeret kaptam, akkor ezt a részét is megdézsmáltam.:))
A rendszerváltás után nem sokkal a pékség bezárt. Maradtak az uzletben kapható kenyerek. Igaz,hogy most már bővult a választék, de azt a régi, igazi kenyér ízt egyikben sem találtam meg.De hát jobb híján ezt ettük.
Mikor megvettük a számítógépünket, elég hamar rátaláltam az NLcafé kenyérsütos topikjára. Addig-addig olvasgattam,míg vettem én is egy kenyérsütőgépet.
Szerettem volna, ha nem csak olyan barna kenyeret ehetek,amit a pékségben szinezékkel festenek barnára, hanem igazi rozsliszt kerul bele.Ráadásul mentes lesz mindenféle adalékanyagtól és ízfokozótól.
Szóval megvettem,és belevetettem magam a sütögetésbe.Az első pár sikertelen kisérlet után /amit a gép saját receptfüzetéből próbáltam megsütni/, tanácsot kértem a topikban. A legtobb segítséget Limarától kaptam, és kapom a mai napig is. Ezt ezúton is szeretném megköszönni neki!
Ezek után a kenyerek egyre jobban sikerültek, és egyre változatosabban is készítettem el őket.Aztán már ez sem volt elég. Akkor már olyan kenyeret szerettem volna sutni, amit Limara oldalán találtam: nem gépi, hanem igazi, sütőben sült kenyeret! Az övéi gyönyörűek voltak, mint azok, amiket gyerekkoromban lehetett kapni.
Jól átnéztem a receptjeit, ha valamit nem tudtam, ismét segítséget kértem, és kaptam is.
Mikor először vettem ki az ő receptje szerint készült kenyeret a sütőből, nem hittem a szememnek! Hihetetlen volt,hogy ezt én csináltam! Szép volt, illatos és ropogós! Ahogyan a hideg víztől kezdett cserepesedni, hallani lehetett a pattogását, én csak ültem mellette és néztem,gyönyörködtem benne és szívtam be az illatát.
Visszahozta a gyerekkoromat!
Azóta rendszeresen sütöm itthon a kenyeret, és igyekszem mindenkit rábeszélni,hogy próbálja ki.Nem olyan nehéz,mint elsőre látszik, és nagyon jó érzés a saját kezünkkel készített kenyeret enni.

4 megjegyzés:

Nóra írta...

A gyerekkori emlékeim nekem is hasonlóak a Tiédhez. A kisváros "Kenyérgyárának" kisboltjához jó hosszú sorok kígyóztak, és a szüleink mindig engem vagy a nővéremet küldték el a hosszú ideig tartó sorbanállásra.
A sor elejére érve mindig kinevettek az eladók, vevők, mert mi minden nap csak fél kiló kenyeret vettünk, szemben a többi vásárlóval, akik 2-3 kilókat vittek haza.

szemirámisz írta...

Szia Nóra! Itt muszáj volt ekkorát venni,nem volt kisebb. :))
Szoktál otthon kenyeret sutni?

Nóra írta...

Persze, és az én "anyukám" is Limara! :-)
Ha ellátogatsz hozzám, meglátod!

Limara írta...

Jó volt olvasni, csodás a kenyered! :))